Let's go south

2011. július 6.

Mivel az autórádió az út során végig kaputt volt, így nem tudok az albán adók zenei kínálatából példát hozni, pedig az lenne most a zene a poszthoz.

A macedón-albán határátlépés simán ment és a határ után pár kilométerrel várt is ránk az első turisztikai attrakció, Lin faluban (odáig nagyon jó az út, utána Pogradecig inkább tűrhető, majd Korcáig megint jó, onnan meg… majd mindjárt olvashatjátok). Útközben ízelítőt kaphattunk az egyszerre a nyugati imperializmus és a szovjet internacionalizmus (tehát az akkori világ midnen szóba jöhető hatalma ellen) épített bunkerekből, amelyek a tényleg MINDENHOL ott vannak Albániában. Vagy egy nagyon kedves barátom, aki ugyanezt mondja a tűzcsapokra. Szerencse, hogy nem a bunkerektől fél, tűzcsapból ugyanis nem sok van Albániában, tehát nyugodtan mehet oda.

Lin-ben tehát egy római mozaik várt ránk a falu fölötti kis dombon. (Ami persze nincs sehol kiírva, nem is tudtuk volna, ha nem olvastuk volna Dienes úr már említett kiváló útikönyvét.) Maga Lin egy apró kis csoda, egy gyönyörű, autentikus halászfalu az Ohridi tónál.

Jellemző, hogy egyetlen vendégháza van. Ott tettük le a kocsit. Próbáltam pár Eurót adni (nem váltottunk még) a tulajnak, de nem volt hajlandó elfogadni, így visszafelé két sört tukmáltunk rá végül, amit rakival (szőlőpálinka ami nekem amúgy nem kedvencem, de az albánoknál – és a görögöknél – tényleg finom) akart meghálálni, de sajnos a zéró toleranciára hivatkozva visszautasítottuk. Mindenestre ez egy nagyon pozitív emberi élmény volt. És lesz még pár szerencsére.

Sajnos a mozaikot rejtő terület zárva volt, így egy épülőfélben lévő kápolnát és a pazar panorámát csodáltuk meg,

majd éppen indultunk volna lefelé, amikor megjelent egy idősebb, szemmel láthatólag a primer szektorban dolgozó ember, aki kinyitotta a kaput. (Több helyen igaz lesz Albániában, hogy amúgy zárva vannak a látványosságok, de valahogy perceken belül előkerül egy ember, akinek van kulcsa és ki is nyitja vele a megfelelő zárat. Érdemes tehát türelmesnek lenni és kérdezősködni. (A Lin-i emberünket szerintem a vendégház tulaja ugrasztotta.)

Szóval bent egy kis romterület van (villaépület lehetett régészeti ismereteim alapján), ahol sajnos egy fia mozaik nem volt. Csalódásomban arra gondoltam, hogy mi a tökömnek hozott magával egy kőműveskanalat és egy seprűt, gondoltam takarítani fog, de nem. Az egyik egykori helyiségben a csávó leguggolt, és az első mozdulatával láthatóvá vált a murva alatt a gyönyörű római mozaik, amit akkurátusan letisztogatott nekünk.

What the fuck érzés abszolút. Közben kicsit keseregtem, ha mindig ezt csinálja, vajon mennyi évet bírhat még ki a mozaik, ami szerintem eredeti volt, mert nem sanszos, hogy foglalkoznának a másolatkészítéssel. Mindenesetre döbbenten álltunk, bőszen fotóztunk,

majd távozáskor néhány Euróval köszöntük meg barátunk fáradozását.

Lin-től Korcáig már említettem, közben egy ponton csodálatos kilátás nyílt az Ohridi tóra (amit Enver elvtárs idejében nyilván Pogradeci tónak hívtak), kicsit arrébb kis vízesés fakadt az utat szegélyező sziklából. Mindenhol 6-7 éves forma gyerekek árulnak, a tó mellett halat (úristen, akkor halak voltak, ami nálunk első díjasok lennének bármelyik horgászversenyen), feljebb, az erdőben meg szépen, hasáb alakú takaros fürtökben összekötött cseresznyét és meggyet. Maga a Pogradec környéki tópart tele van a tóra épített kis éttermekkel, meg vadiúj szállodákkal. És mindegyik üres, pedig már lassan főszezon lenne. Ha tehettük volna megálltunk volna enni, de az aznapi etap tényleg nagyon hosszú és nehézkes volt.

Korca. A „korcsa”-nak ejtendő város a környék központja, inkább úgy mondanám, hogy Albánia Macedónia felől a tengerparti iránynál könnyebben megközelíthető részének fővárosa. Vagyis az ország többi részétől elzárt csak az általunk járt szép, de hosszú és körülményes úton megközelíthető része. Mondjuk Elbasantól egy elvileg magasabb rendű út vezet oda, de azon mi nem jártunk.

Korcáról és a többiről majd később írok, mert éppen egy tizenöt emeletes épület tetején lévő panorámás bárban ülök és még képeket kell válogatnom, valamint élvezni szeretném a durresi kilátást, a kikötő és a tenger látványát.

Legközelebb már Montenegróból, Ulcijnból fogok visszaemlékezni az elmúlt pár csodálatos napra, amit Albániában töltöttünk.

2011. július 5-6.

Azért Bruce Springsteen, mert ha nem Ohridban lennék, akkor a bécsi Ernst Happen stadionban tombolnék a Főnök performanszára, ami ötödikén volt. És azért a Dropkick Murphyssel közös koncertfelvétel, mert a Murphys a kedvenc együttesem, ha valaki nem tudná.

Ohrid. Világörökség szintén, meg is érdemli. Egyszerű felépítésű város, könnyebb kiigazodni rajta, mint Pristinának azon a negyedén, ahol laktunk. Egy fiatal – talán fogorvos végzettségű, erre csak a „dentist” feliratból következtettem az apartmanon – ürgénél laktunk, magasan ajánlom mindenkinek a szállást, 45 Euró három személyre 2 éjszakára több, mint baráti, és közel volt a központhoz, mégis csendes és egy kis kert is járt a pecóhoz. Ráadásul a srác még ki is okított este a turisztikai attrakciókról. Hazai ízeket ideézett, hogy a kézmosószappannak a Csévi Drinks legendás márkájához, a Keverthez hasonló illatú volt (igen, a Kevert az ILLAT) és nekem komoly pedagógia módszerem volt a álmos tanítványokkal „egy jó kevert” „leengedése” az órák szünetében.

Az egyszerűség kedvéért egy ír kocsmában kötöttem ki, a helyiek körében népszerű hely, tömve volt még későn is. Az este a gyorsban megvásárolt térkép és az útikönyv tanulmányozásával történt.

Másnap hajókirándulás St. Naum szigetére. A környezet nyilván gyönyörű.

Útközben egy bronzkori, tóra épített falu rekonstrukciója mellett haladtunk el. Majdnem sírtam, hogy nem nézhetjük meg. Na de Naum. Ha lehet, érdemes elmenni oda, különleges hangulatú hely, pávák a kertben,

tényleg. A nyugalom (fél)szigete.

Maga a hely egy kolostor, ahol kibicként sikerült meghallgatni egy igen impresszív idegenvezető előadását az ortodox templomok szimbolikájáról. És tényleg. Tudtátok, hogy minden templomban a „kapu” (a szentséget elzáró ajtó) két oldalán a két-két ikonosztáz ugyanaz? Érdemes a templomban a jobb oldali kis helyiség ajtó felőli fala felett megnézni a freskót. A templom legendájáról szól, ami szerint Szent Naum (aki egy tanító volt, az első macenóniai „egyetem”  A templom legendájáról szól, ami Szent Naum (aki egy tanító volt), az első macenóniai „egyetem” mesterének legendájáról szól, akinek az egyik ökrét megölte egy medve majd, hogy jótálljon az okozott kárért, maga állt be az eke elé húzni azt. Éljen a jogkövető magatartás az erdei állatok körében!

Utána egy igen borsos árú, de ár-érték arányban igen korrekt halvacsora, majd vissza hajóval.

A naplemente így néz ki arrafelé.

A hajón persze macedón dalok váltakoztak nemzetközi slágerekkel odafelé lírai, visszafelé chilles-reggae-négerpop hangvételben. Még odafelé szólt az isteni Robbietól a Road to Mandalay, szóljon most is.

Majd a helyi régészeti múzeum (én magam múzeum és régészetbuzi vagyok, bármilyen kis szar követ megnézek, ha valaki hitelesen előadja, hogy régiség, és még fizetek is érte), amelynek maga az épülete is érdekes építészetileg, tipikus gazdag ház, szépen berendezett enteriőrökkel.

Ezt követően a helyi Plaosnik nevű liget környékén fel a – zárva lévő – várba. Cserébe maga a séta is szép, a kilátás pedig csodás a hegyről Ohridra, bár ezen a képen pont a tenger felől van fotózva.

A Plaosnik liget sarkán álló kis templom meg egyenesen képeslapra kívánkozik.

Na, mondom mi a különösen érdekes. Ezek a Plaosnikon, ahol amúgy egy nagy és igen szép ortodox templom áll jelenleg, egy akkora egyetemi komplexumot építenek (bár jelenleg inkább a régészeti feltárás zajlik), mint az ELTE két lágymányosi épülete együttvéve.

Sok sikert nekik, bár kicsit nagy vállalásnak tűnik. Mindenesetre ha lesz politikatudományi képzésük majd valaki szóljon nekik, hogy ott szeretnék oktatni.

Este folytattam a város éjszakai életének felfedezését. Még a délutáni sétán a hegyre fölfelé kiszúrtam egy eldugott helyet, ahol egy metálbanda próbált. Na most a hely leginkább a pesti Rióhoz hasonlított, csak tengerparton. Szóval este visszamentem. Hát, nem mindennapi buli volt. Legalább ezer ember zsúfolódott össze a kis területen, 7-től 37 éves korig. Nem nagyon feszülnek a korhatáron a  macedónok, razziáról nem nagyon tartanak. Viszont pozitívum, hogy mentőorvos állt készenlétben a helyen. Beteszek egy képet, de sajnos telefonnal készült.

Maga a rockbanda korrekt volt, kicsit a kedvenc bulizenekaromhoz, a Retro School Bandhez hasonlított, amennyiben macedón popslágereket (gondolom azok voltak) adott elő rock, punk, metál és hip-hop feldolgozásban. Sajnos 11 felé véget ért a móka, ezért hazamentem. Ellenben a koncert után a House of the Rising Sun, szólt, szóval vagy szerencsém volt, vagy a macedónok igényes zenéket hallgatnak. Hangsúlyozom, a hely szemmel láthatólag a helyiek körében legnépszerűbb diszkó volt. Viszont az óvárosban találtam egy olyan helyet, amit valójában kerestem (nemzetközi rockslágerek élőben előadva), éppen a Sweet Home Alabama ment, amit dobosként magam is előadtam egyszer a Bibó szakkoliban a legendás Irénke Band-del.

Sajnos pénzváltási nehézségek miatt, és mert a helyen Eurót nem fogadtak el, nem ültem be. Mindenesetre Ohrid akár Görögország akár Albánia felé egy kiváló tranzitállomás, érdemes ott elölteni egy-két napot, mindenkinek csak ajánlani tudom. A pénzük a macedón dínár, amit kb. néggyel kell felszorozni, hogy a forintértéket megkapjuk. A sörök szórakozóhelyeken 100 dínárba kerülnek kb., ami nem vészes, a többi ár is ehhez viszonyítható. És sok helyen elfogadnak Eurót is, hasonlóan Boszniához, bár a saját pénzükben adnak vissza, így azt gyorsan el kell költeni. Cseles.

Ha már Chevrolet-tel megyünk szóljon Madonna száma, az American Pie. (Mekkora zene volt ez, úristen, volt egy kazettám - mi az a kazetta a mai tizenéveseknek - aminek az egyik oldalán csak ez volt a másik oldalán meg csak Stingtől a Desert Rose. Elmondanám, hogy ez a Madonna szám volt életem első mp3-a amit letöltöttem. Jó tíz évvel ezelőtt.) Szóval a mai penzum Pristina – Ohrid, közben egy, s más megtekintése (volt).

Erről a napról talán még Pristinában is megemlékeznek, mert a körülbelül öt nagy főútjukból kettőt amerikai elnökről, nyilvánvalóan Clintonról és a Bush-ról neveztek el. Szóval Amerika és EU mánia again. Persze Rugova bácsi is sztár.

Mindenesetre az egy este után következett az egy délelőtt is. Pristina óvárosa nagyon kicsi, egy, de maximum két óra alatt végigjárható. A néprajzi múzeum 10-kor nyit, mi azt néztük meg, a 18. és 19. századi, épen megmaradt házakban elsősorban a tárgyi kultúra és a népviselet emlékeit megőrző kiállítás található, amely ingyenes, de adományt illik adni.

Mi, tekintettel arra, hogy eléggé tetszett a kiállítás (az In your pocket szerint is „highly recommended”, ráadásul angolul kifogástalanul beszélő idegenvezetőt is kaptunk az egyik gondnok személyében, így) a térképek és képeslapok felvásárlása után adott tetemes borravalóval támogattuk a valóban „magasan érdemes megtekinteni” minősítést kiérdemlő kis múzeumot. A vendégkönyve ezt írtam: „Great impression of the past. Good luck for the future.” Valóban szerencse kell ahhoz, hogy ez a kis ország összeszedje magát, de én mindenesete nagyon drukkolok nekik. Aki teheti az egyébként annyival is támogathatja őket, hogy elmegy és jól érzi magát az országukban, nem fog benne tönkremenni anyagilag. Egyébként nyilvánvalóan nagyon kedvesek és segítőkészek, és a PR-dumát félretéve; nem találkoztam olyan emberrel, aki – bár nem beszélt világnyelvet – vállat rántott volna az útbaigazításra vonatkozó kérdésre. Meg szerintem közeli, kicsi és egzotikus országokban járni = MENŐ.

Visszatérve Pristinára. A múzeum után (a Koszovó (kb. „nemzeti”) múzeum hétfőnként zárva van, és ugye mi hétfőn voltunk) a piacon sétáltunk. Pontosan olyan, ahogyan egy működő (vagyis nem a mostarihoz hasonló turistának kitalált kirakat jellegű) balkáni piacot elképzel az ember.

A kötelező hűtőmágnesek beszerzése után még belefért egy mecset megtekintése (külön a mi kedvünkért  nyitotta ki az egyik tag, ez is ingyenes, az adomány itt is illendőség dolga), majd az előző éjjel néptelen sétálóutcán egy gyros elfogyasztása.

Szimbolikus látvány a kulturális Minisztérium udvarán a szovjet gyártmányú négycsöves légvédelmi gépágyúk.

Pristina után a terv szerint Gracanica, a világörökség részét képező monostor után Pecen át Decani (ua. monostor, világörökség), majd nagyon röviden Prizren, aztán irány Ohrid, ezzel ki is vannak végezve Koszovó legfontosabb látnivalói. Nyilvánvalóan a balfaszkodás miatt ebből az lett, hogy az említett útvonalon ugyan, de megállás nélkül mentünk Ohridba. Azért néhány tapasztalat.

Gracanica. Egy nagyon szép és nagyon nagy kert közepén áll egy nagyon régi templom. A tiltás ellenére csináltam néhány képet.

Érdekes, hogy Gracanica és környéke valószínűleg szerb többségű.

Úton Pec felé rá kellett jönnünk, hogy a koszovóiak megcsinálják ugyanazt az utakkal, mint a szerbek Nis és a koszovói határ között, csak itt éppen egy autópályát szednek szét néha egészen elképesztő terelésekkel. Ha nem figyel az ember, garantált tengelytörés. Mondani sem kell, hogy hétfő kora délután egy darab építőmunkást se láttunk az éppen „készülő” szakaszon. Ehhez képest az, hogy egyébként tehéncsordák közlekednek az autópályán, többek között a forgalommal szemben, már tényleg nem sokat ront a helyzeten. Persze ahol nincs is autópálya (a térképen jelzettel ellentétben), ott megszűnnek ezek a problémák. A tehenek mellett a legjellemzőbb őshonos állat nagyforgalmú főutakon a canis vagabondus vagyis a kóbor kutya.

Pec. Ugyebár nulla időt töltöttünk autón kívül a városban, a bazárt / óvárost (nem derült ki, mekkora az átfedés a kettő között) csak egy beugró ki utcán keresztül láttuk (legalább tudjuk, hol van), valamint még én kiemelnék egy rommá lőtt házat a folyóparton, amelyet egy olyan hídról láttunk, amelyen külön terhelhetőségre vonatkozó tábla volt a kerekes és a lánctalpas gépjárműveknek. (Ilyen táblát egyébként minden hídnál láttunk.) Sajnos fotó nem készült, higgyük el. Az autópályán közlekedő szarvasmarhákra rímelt a Pec központjában a körforgalomban kóválygó szénásszekér és a belvárosi parkban kaszát fenő parasztbácsik némileg szürreális képe, amely amúgy jól megfért a „Cambridge” névre keresztelt gimivel (megörökítve sajnos egyik se lett, nyilván arra se volt idő). Ilyenkor eszembe jut kedvenc példám, a Magas Tátra felé haladó erdei országúton az a kis szlovák falu, amelynek a neve után gondos kezek a „D. C.” feliratot fújták föl a lakott terület táblára. Nyilván, mert szövetségi terület…

Egyébként a szénásszekerek és lovas- vagy szamaraskocsik végigkísérik utunkat Pecből Prizren felé is, bár kicsit furcsán mutatnak a csupa üveg és vasbeton „Hotel Europa” és társai mellett.

Nem mintha a tömegközlekedésre nagyon ráfeszültek volna.

Negyed hatra elértük Prizrent. Prizren után sikerült nem a tervezett úton menni (az délebbre, egy völgyben, közvetlenül a macedón határral párhuzamosan futott volna, és állítólag nagyon szép), így némi veszekedés és oda-vissza fordulás után hol rosszabb hol jobb utakon, elhaladva a Ferizaj nevű város melletti görög EU-force tábor mellett (az albánok biztosan nagyon örülnek a Koszovóban állomásozó görög katonáknak). Persze maga a NATO azért fainabb dolog arrafelé.

Szóval elértük a Macedón határt. Előtte gyors tankolás (a benzin kb. 20%-kal olcsóbb, cigi 1.70 Euró, jégkrém 70 cent, de az mondjuk olyan is volt. Érdekesség, hogy a hegyekben valamikor biztosan síelhettek (vagy talán még most is), mert az autóbontókban több köteg kiselejtezett sílécet láttunk.

A határátlépés simán ment a macedón utak másfél nagyságrenddel jobbak a koszovóiaknál. Cserébe itt (és Albániában) nagy divat jól álcázott fekvőrendőröket tenni a városi főutakra. Vezessük óvatosan.

Szerintem mindennél egyértelműbb, hogy ez a zene kell ehhez a bejegyzéshez. A poszt címe az eredeti szám átírásával összeállított paródia címének átírása, mégpedig azért mert ennyire kreatív vagyok. Mióta a videóban szereplő norvég vagy talán dán katonák itt jártak, azért némi fejlődés mutatkozott az országban.

Mindenhol épülő félkész házak, némelyikben laknak is. A házak nagyjából háromnegyede egyáltalán nincs bevakolva, de szemmel láthatóan laknak bennük. Mindenhol nyílászáró-kereskedések, tüzéptelepek, szaniterboltok. Koszovó egyébként az autómosók, autószerelő műhelyek és a „vulkanizer” fedőnévre hallgató gumisműhelyek hazája, minden bokornál van egy, de inkább több. Az biztos, hogy minden ház aljában valamilyen műhely vagy üzlet van, a család fenn lakik a földszint felett kicsit előreugró emeleten.

Nagyon aranyosak egyébként a koszovóiak, teljesen EU mániások, minden üzlet euro-„valami”. És csipázzák a NATO-t is, ha értitek, hogy mondom.

A nyugati orientációt mutatják a fővárosban a The Londox Taxi Company szolgálatot teljesítő eredeti taxiautói. Pristinába amúgy viszonylag gyorsan ott lehet lenni a határról, nem volt egy óra az út.

Maga Pristina elég változatos város. A szerb bombázások és tüzérség viszonylag kevés régi épületet hagyott meg, de pláne a jugoszláv korszak városrendezési törekvései. A kevés régi épület mellett a szocialista korszak panel- és betondzsungele keveredik az elmúlt évek üvegpalotáival. Maga a város nem szemetes, sőt, korrektül mossák az utakat, napközben is több utcaseprő brigádot láttunk. Inkább azt lehetne rá mondani, hogy építés alatt áll, ahogyan a vidéki Koszovó is. A koszovóiak nagyon küzdenek azért, hogy újjáépítsék, illetve felépítsék az országukat és városukat. A legtöbb helyen építési, sok helyen még inkább bontási anyagok, munkagépek, lezárások, állványozások. Érdekes, hogy két óriási keresztény bazilika is épül a városban az egyébként jó állapotban megmaradt három nagyobb régi mecset mellé.

Persze Pritstinában jó sok EULEX alkalmazott és jármű van a fehér UN autók mellett, hiába, nekik köszönhetnek nagyjából mindent. Volt is egy fura érzésem, hogy tisztelettel viszonyulnak az angolul beszélő emberhez.

A közlekedés enyhén szólva érdekes, de legalább felkészít arra, mit várhat az ember Albániában. A koszovóiak nem nagyon ismerik a forgalmi sáv, de még a forgalmi irány fogalmát sem, viszont figyelmesen vezetnek, csak szabadosan értelmezik a szabályokat. Ennek megfelelően alakul a gyalogosközlekedés is, aki emlékszik a mostani felújítás előtti Egyetem térre, tudja, hogy az egész a jó ütemérzéken múlik mindkét fél részéről. (Azóta kiderült, hogy Albániában pontosan ez van, csak sokkal több gépkocsival és gyalogossal.) Egyébként feléjük (és ez igaz Albániára is) csak dudálnak, anyázni nem szoktak semennyire. Fontos megjegyezni, hogy se Koszovóban sem Albániában nem divat letakarni a csatonafedeleket. Erre tényleg oda kell figyelni. Se a karoszszérialakatos, se az autószerelő, de a kórház nem olyan dolog, amire önszántából szokott költeni az ember…

A szállás megtalálása szintén rémálom. Gyakorlatilag nem, vagy alig vannak utcatáblák, legalább húszszor kellett megkérdezni, mire odataláltunk. Cserébe a helyiek nagyon aranyosak, bár nem nagyon tudnak angolul, de meglepő sebességgel találnak egy angolul beszélő honfitársat. Maga a szállás félig-meddig apartman jellegű hely, végül is hostel, az ár-érték arányra nem lehet panasz. Mondjuk a zuhanytálca és a fal között elfért volna valamilyen tömítés, de engem pont nem érdeket, hogy elázott a fürdőszoba. A szállás a város Velania nevű negyedében van, jobb környéknek tűnik, bár néhány pillanatban erős favellafílingje van.

További érdekesség GTA: San Andreas rajongóknak, hogy Pristinában van Radio los Santos. Meg sok rendőr is, csak nehogy hirtelen ihletet kapjunk…

Az öreg (volt műszaki egyetemi tanár) tulaj adott is egy térképet, ezzel belekezdtem a „one night in Pristina” műveletbe. Nos, ez igen gyengére sikerült, ugye az autóbérlés egy napos csúszása miatt le kellett mondani az első napi Pristinai szállást (ezt mondjuk nehezen magyaráztam meg a foglalás magyar nyelvű papírját mutogatva a vendéglátónknak, de végül elhitte és nem fizettetett velünk két napot). Tehát az eredetileg tervezett szombat este helyett vasárnap éjjel (kb. 22:00 óra lehetett már) fedeztem föl Pristinát. A rengeteg bár, gyorsétterem és egyéb egységnek csak a töredéke volt nyitva, de a kínálat így is dicséretes volt. A szórakozóhelyeket a kaszinók és a nyerő- / vesztőgépeket (nézőpont kérdése) üzemeltető bárok dominálják, élőzenés helyet nem is láttam, de ugyebár vasárnap volt. Mindenesetre az éjszakai élet (is) igen olcsó Pristinában. A sör kemény 1 Euró volt (0,33-as üveges, egy elég színvonalas enteriőrrel rendelkező kocsmában, ugyanez a Grand Hotel környéki  „lounge”-okban 1.50, ami szintén nem vészes. Az éjszaka (de legalábbis sokáig) nyitva tartó kajáldákban 1 Euró a hamburger, a legtöbb étel 1 – 1.50, a pizzák 1.50 – 4.00-ig terjednek, méret szerint. Félliteres kisüveges víz 0.25 Euró, ez a tikkasztó napon is műemlékeket vadászóknak lehet fontos. Összesen egy rövid késő esti körbejárás alatt 5 Eurót költöttem, megittam két sört meg ettem két hamburgert (amelyek egyébként kiválóak voltak, és végre egy hely, ahol megkérdezik, kérek-e bele zöldséget… széles mosollyal utasítottam vissza a felkínált hörcsögeledelt), márpedig 5 Eurót az ember egy sörre elkölt Amszterdamban az Oudezijds Achterburgwalon, és akkor még csak nézte a kurvákat. Szóval nagyon hiányzott az az egy nap Pristinában. De érdemes visszatérni és fogok is. Mindenkinek ajánlom akár az odajutás akár az ottlét tekintetében az In your pocket kalauzát, amely nem csak Pristináról, de több érdekes helyről is ad hasznos infókat.

2011. július 3.

Ehhez a poszthoz egy jó kis utazós zenét ajánlok, a bejegyzés címe is a szám refrénjéből van ellopva.

Előre bocsátom, az útitervvel még adós vagyok, igyekszem minél előbb pótolni, de ahogy a poszt feltöltésekor látom, ez lehet, hogy már hazaérkezés után lesz, de nem baj, mert így nem a tervezett, hanem a tényleges útvonalat oszthatom meg a nagyérdeművel.

Tehát. Miután egy nap késéssel megérkezett a megrendelt Chevrolet Lacetti típusú személygépkocsi, a tervezetthez képest két óra késéssel, hajnali 5 órakor el is indultunk otthonról. Hozva az elvárható ütemtervet, másfél óra múlva Szegednél, illetve a röszkei határátkelőnél jártunk. Itt kezdődtek a bonyodalmak. Az eredeti terv szerint meg akartuk előzni a skandináv országokból és Nyugat-Európából (elsősorban a Benelux államokból, Németországból és Ausztriából) a velünk egy irányba (nekik hazafelé) tartó vendégmunkás, illetve a hozzánk hasonló babérokra törő turista áradatot. Ezen a téren mérsékelt sikert értünk el (kurva nagy volt a sor), 

így az egy karambollal, 

egy tengelytöréses balesettel  (szerencsére egyikben sem voltunk érintettek) megspékelt röszkei kalandot másfél óra után és húsz méterrel a magyar sorompó előtt egy segítőkész közeg tanácsára feladtuk (még egy jó kilométer lett volna a szerb oldalig, hülyék meg azért nem vagyunk).

Így egy fél órás, de nettó időspórolást jelentő kitérő után a tök üres Tiszasziget – Dala határátkelőhelyet választottuk. 

Innen egyetlen feladat volt: minél gyorsabban visszajutni az autópályára, és lenyomni a távot Nis-ig.

Itt azonban folytatódtak a bonyodalmak. Nem néztünk utána, kiírva meg nem volt, hogy Szerbiában egy tízessel alacsonyabb a megengedett sebesség, mint nálunk, vagyis lakott területen kívül 80 (belül ugyanúgy 50), autóúton 100, pályán 120, így egy óvatlan pillanatban (a megengedett sebesség mintegy 10 km/órával történő átlépése miatt) az Üvegtigris két rendőrére a szituáció és a jelenségszerűség alapján erősen hajazó két közeg egy kerek 3000 dínáros csekket nyújtott át. 

Ami nem nagy pénz, 7000 forint, cserébe volt egy óránk, hogy befizessük, mondván, menjünk el Horgosig (ez Röszke túloldala a határon, már szerb terület), majd a befizetést igazoló papírral, menjünk vissza hozzájuk, mindezt egy óra alatt, mert addig állnak ott. Útlevél + személyi persze a kékeknél maradt. Tíz óra környékén történt az eset Magyarkanizsa után, szerencsére egy óra alatt pont megjártuk oda vissza Horgosig, (ott egy helyen lehet pénzt váltani és a postán befizetni a csekket) a zsekák megvártak. Mondjuk se magukat, se minket nem szopattak meg, miután lerendeztük a dolgot, jegyzőkönyv készült és pakoltak is. Utána is legalább 4-5 helyen láttuk, hogy mérnek Szerbiában, vagyis szigorú közúti ellenőrzésekre lehet számítani. Előre bocsátom, hogy nem csak itt, hanem Koszovóban és Albániában is nagyon sok helyen mérnek vagy csak állnak kint a rendőrök.

Miután ezt megúsztuk egy óra alatt sikerült visszajutni a pályára, újabb egy óra alatt, 13:00 körül Belgrádnál voltunk. Elég gáz a közlekedés arrafelé. Egyrészt nehezen lehetett megtalálni a Nis felé vezető pálya folytatását (bár szerintem egyértelmű volt, de fater hisztizett rajta egy sort), cserébe még a városon átvezető autópályán meg útfelújításokkal, torlódásokkal, porral, kosszal is javítanak az átutazó közérzetén. 

Közben meg lehet tekinteni egy érdekes alakú, kicsit a Szárnyas fejvadász hangulatát idéző épületet, 

illetve a Belgrádi sportstadiont. Kicsit több, mint egy órát vesztegeltünk néhol lépésben Belgrádban, majd két óra alatt, kifejezetten jó minőségű autópályán, negyed öt környékén értük el Nis-t. Innen Prokuplje felé lekanyarodva kell menni Koszovó felé. Prokuplje kifejezetten szimpatikus kisváros, még sétálóutcája is van, vasárnap délután a kávézók, kocsmák teraszán ücsörögnek a helyiek, a kisboltok, sőt még néhány szupermarket is nyitva van. Kedvem lett volna megállni, de kicsit már késő volt no name dél-szerbiai kisvárosok feltérképezéséhez.

Fél hétkor értük el a szerb – koszovói határt (ez utóbbi kijelentéssel, mármint, hogy van ilyen, a szerbek többsége nyilván vitatkozna). Közben megmentettünk két teknőst az elütés veszélyétől, napi grínpísz kipipálva. A határhoz közeledve fel-felismerhetőek a háborús nyomok, illetve a feszültség jelei, példaként egy szétlőtt templomot, 

egy harsány, szerb nemzeti színekre festett buszmegállót, 

és a határon a klasszik szögesdrótót  lehet felhozni.

Az út minősége kicsit eklektikus. Néhol egyszerűen megszűnik és valamilyen murvás mocsokká alakul át. Biztosan „felújítják” éppen. Pedig ez az egyik legfontosabb átkelő Koszovóba.

 A határ kicsit vicces. A szerbeknél nincs is határátkelő, gondolom, ezzel elismernék azt, hogy van határ, így egy rendőrségi ellenőrző ponton (két-két konténer az út két oldalán) kell áthaladni nagyjából 30-40 perc várakozás után. Az koszovói oldalon még annyit se foglalkoznak az útlevelekkel, mint a szerbek. Ugyanakkor a klasszikus balkáni / román lehúzás archetípusát jelentő „kerékfertőtlenítő” folyadékon való áthaladás (ami ez esetben „ingyenes”) után oda kell menni egy konténerhez befizetni a „biztosítást”, amiből a legrövidebb időtartam nyilván 15 napos. (Na most Koszovóban amit érdemes megnézni az maximum két nap.) A díjak változatosak, a 15 Eurós motorkerékpártól a 215 Eurós buszig terjed. Személygépkocsinak 32-t kell fizetnie (illetve nekünk csak 30-at, nem tudjuk miért), de legalább kiderült, hogy Montenegróhoz hasonlóan Eurót használnak. Nyilván egyoldalúan vezették be, sajnos szegények nem profitálnak annyit belőle, mint a montenegóiak, mert kicsit nehézkesebb elérni az országot, az idegenforgalmi infrastruktúra pedig fejletlen, pedig olyan kincseket tartogat, hogy csak na. Jó, hát nekik is kell élniük valamiből, bár vannak elképzeléseim az ilyen jellegű bevételek útjáról az ország korrupciós mutatóinak ismeretében. Fél nyolcra végeztünk is a kalanddal. Beléptünk Európa legfiatalabb országába. UPDATE: azóta Dél-Szomália birtokolja ezt a címet. A következő „gyermeket” személy szerint a Kaukázusban várom, hogy világra jöjjön, bár ehhez valószínűleg a moszkvai elvtársaknak is lesz egy-két szava meg T-72-ese…

Utazós család a miénk. Szüleim – nagyon szimpatikus – gondolatmenete az, hogy ha megengedheti magának az ember, akkor utazzon minél többet, mert az élmények azok, amelyek mindig, minden körülmények között az illető emberé maradnak, amit nem vehetnek el tőle. Ez alapján a filozófia alapján jártuk be kiskoromban Görögországot több részletben majdnem teljes egészében Olümpia és Rodosz kivételével, majd Észak-Olaszországot az utolsó fűszálig, a Tátrát vagy egy tucat alkalommal, Párizst, Amszterdamot és Hollandiát, Svájcot, Montenegrót, stb. És ezek még csak azok, ahol hármasban voltunk. Idén pedig ismét nekivágunk, ez nálunk családterápia is. :)

A Balkán (a fogalom itt földrajzi és – negatív konnotációktól mentesen – kulturális értelemben is használatos) turisztikailag szerintem egy méltatlanul elfeledett terület, ami újrafelfedezésre vár. „Jugóba” vagyis az egykori Jugoszláviába (amely töredékére csökkenése után Szerbia és Montenegró államszövetségének megalakulásával 2003-ban végleg kimúlt) persze jártunk, jártak az „átkosban”, talán mert oda lehetett. Mindeközben Nyugaton az történt, hogy… de ezt elmondja Billy Joel:

Azonban a rendszerváltás után „Görög” és „Olasz” vitte a prímet, majd Horvátországgal kezdődött az a folyamat, amely a középosztály számára újra felfedezte az Adriát. Ahogyan a kilencvenes és kétezres években sorra váltak függetlenné a balkáni államok, úgy indult fejlődésnek a turizmus, nyugatról-keletre, az Adriai tenger északkeleti partján: Szlovénia, Horvátország, Montenegró, és – majd most kiderül – Albánia.

És akkor itt jutunk el – a zseniális filmsorozat után szabadon – az úticélhoz: miért éppen Albánia? (Illetve, miután „kicsit” kibővült a program: miért éppen Balkán?) Pár éve „bekattantam” és összeraktam egy jó 20-25 napos túrát, amely Szlovénia, Horvátország és Görögország és Szerbia kivételével mindent tartalmaz, amit érdemes megnézni a Balkán ismeretlenebb vidékeiből. Ez a terv aztán néhány évig halódott, majd a – finoman, jelzésértékűen, karácsonyra megvásárolt – útikönyvek hatására szüleim is ráharaptak a dologra, így voltunk tavaly nyáron másfél hetet Montenegróban azóta vagyok önkéntes, de annál lelkesebb „kerítője” a Balkán eme kis gyöngyszemének. Ennek a blognak a bónuszaként szeretnék majd Montenegróról is írni. Ott is fogunk járni a következő két hétben és remélem, velünk együtt minél több olvasó.

Idén merészebbek voltunk, megcéloztuk Albániát, bár ezt már Montenegróban eldöntöttük. Röviden: közel van, olcsó, szép és nincsenek elözönölve turistákkal. Hosszabban: remélem az egyes blogbejegyzések meggyőzőek lesznek a nyájas olvasó számára. Megszereztem Dienes Tibor (aki legalább akkora, de nálam sokkal alaposabb és tapasztaltabb híve Albániának mint én Montenegrónak) hiánypótló útikönyvét, átnéztem honlapját (érdemes), majd összeállítottam egy útitervet, amely mindent tartalmazott Albánia látnivalóiból. Az ötlet és „forgatókönyv” az enyém, a filmet édesapám rendezte, aki intézte a foglalásokat meg az adminisztrációt köszönet érte itt is. Meg édesanyámnak is, aki nyilvánvalóan a „kellékes”.

Jó, jó, de Albániába azért mégsem öt perc az út, meg kell állni valahol, akkor már nézzük meg Koszovót. (A látványosságokat ugyebár minden ország vonatkozásában megismertem az évekkel korábbi útiterv összeállítása kapcsán.) Akkor már Macedónia is útba esik, de legalábbis Ohrid, menjünk arra. Majd, miután délkeletről északnyugatra bejártuk Albániát, igazán átugorhatnánk Montenegróba, Ulcinj úgyis nagy kedvenc volt, Herceg Novi kimaradt (bár azt én pótoltam még abban az évben), Dubrovnik meg szüleimnek éppen az említett „Jugó”-ban töltött egyik vakáció szép emléke volt egykor. Tavaly Bosznia-Hercegovina (jelesül Mostar) felé mentünk haza Montenegróból, akkor az az idén is jó lesz, és akkor már az útba eső dolgokat is meg lehet nézni, és Mostarban elég csak megpihenni az Öreg híd tövében a zúgó Neretva partján, viszont Szarajevó felfedezésre vár, akkor menjünk arra. Nos, így alakult ki ez a kis túra. A kicsit hosszúra nyúlt bevezetés után odafelé még írok majd az útvonalról.

Még annyit, hogy blogot többször akartam írni, de lusta voltam, most viszont a nyaralást szeretném összekötni ezzel, ugyanis amikor én is készültem, hogy mit kéne megnézni, merre kéne menni, akkor hasznos volt néhány bejegyzés néhány blogon, viszont átfogó leírást nem nagyon találtam, gondoltam, majd én. (Ennek megfelelően ez az első blogom, technikai szerencsétlenkedést nézzük el nekem.) A frissítés nyilván az infrastrukturális körülmények figyelembevételével esetleges lesz, de igyekszem, amikor lehet posztolni.

Egy szó, mint száz, utazni hívok minden érdeklődőt, lehet követni a blogot itt is, a facebookon is remélhetőleg, és ha valaki a valóságban is követné a túrát, akkor itt remélem talál néhány lelkesítő vagy éppen hasznos információt. Minden bejegyzéshez fogok tenni egy vagy több zenét is, ami éppen eszembe jut.

A túra időtartama 14 nap, 17-én jövünk haza.