2011. július 3.

Ehhez a poszthoz egy jó kis utazós zenét ajánlok, a bejegyzés címe is a szám refrénjéből van ellopva.

Előre bocsátom, az útitervvel még adós vagyok, igyekszem minél előbb pótolni, de ahogy a poszt feltöltésekor látom, ez lehet, hogy már hazaérkezés után lesz, de nem baj, mert így nem a tervezett, hanem a tényleges útvonalat oszthatom meg a nagyérdeművel.

Tehát. Miután egy nap késéssel megérkezett a megrendelt Chevrolet Lacetti típusú személygépkocsi, a tervezetthez képest két óra késéssel, hajnali 5 órakor el is indultunk otthonról. Hozva az elvárható ütemtervet, másfél óra múlva Szegednél, illetve a röszkei határátkelőnél jártunk. Itt kezdődtek a bonyodalmak. Az eredeti terv szerint meg akartuk előzni a skandináv országokból és Nyugat-Európából (elsősorban a Benelux államokból, Németországból és Ausztriából) a velünk egy irányba (nekik hazafelé) tartó vendégmunkás, illetve a hozzánk hasonló babérokra törő turista áradatot. Ezen a téren mérsékelt sikert értünk el (kurva nagy volt a sor), 

így az egy karambollal, 

egy tengelytöréses balesettel  (szerencsére egyikben sem voltunk érintettek) megspékelt röszkei kalandot másfél óra után és húsz méterrel a magyar sorompó előtt egy segítőkész közeg tanácsára feladtuk (még egy jó kilométer lett volna a szerb oldalig, hülyék meg azért nem vagyunk).

Így egy fél órás, de nettó időspórolást jelentő kitérő után a tök üres Tiszasziget – Dala határátkelőhelyet választottuk. 

Innen egyetlen feladat volt: minél gyorsabban visszajutni az autópályára, és lenyomni a távot Nis-ig.

Itt azonban folytatódtak a bonyodalmak. Nem néztünk utána, kiírva meg nem volt, hogy Szerbiában egy tízessel alacsonyabb a megengedett sebesség, mint nálunk, vagyis lakott területen kívül 80 (belül ugyanúgy 50), autóúton 100, pályán 120, így egy óvatlan pillanatban (a megengedett sebesség mintegy 10 km/órával történő átlépése miatt) az Üvegtigris két rendőrére a szituáció és a jelenségszerűség alapján erősen hajazó két közeg egy kerek 3000 dínáros csekket nyújtott át. 

Ami nem nagy pénz, 7000 forint, cserébe volt egy óránk, hogy befizessük, mondván, menjünk el Horgosig (ez Röszke túloldala a határon, már szerb terület), majd a befizetést igazoló papírral, menjünk vissza hozzájuk, mindezt egy óra alatt, mert addig állnak ott. Útlevél + személyi persze a kékeknél maradt. Tíz óra környékén történt az eset Magyarkanizsa után, szerencsére egy óra alatt pont megjártuk oda vissza Horgosig, (ott egy helyen lehet pénzt váltani és a postán befizetni a csekket) a zsekák megvártak. Mondjuk se magukat, se minket nem szopattak meg, miután lerendeztük a dolgot, jegyzőkönyv készült és pakoltak is. Utána is legalább 4-5 helyen láttuk, hogy mérnek Szerbiában, vagyis szigorú közúti ellenőrzésekre lehet számítani. Előre bocsátom, hogy nem csak itt, hanem Koszovóban és Albániában is nagyon sok helyen mérnek vagy csak állnak kint a rendőrök.

Miután ezt megúsztuk egy óra alatt sikerült visszajutni a pályára, újabb egy óra alatt, 13:00 körül Belgrádnál voltunk. Elég gáz a közlekedés arrafelé. Egyrészt nehezen lehetett megtalálni a Nis felé vezető pálya folytatását (bár szerintem egyértelmű volt, de fater hisztizett rajta egy sort), cserébe még a városon átvezető autópályán meg útfelújításokkal, torlódásokkal, porral, kosszal is javítanak az átutazó közérzetén. 

Közben meg lehet tekinteni egy érdekes alakú, kicsit a Szárnyas fejvadász hangulatát idéző épületet, 

illetve a Belgrádi sportstadiont. Kicsit több, mint egy órát vesztegeltünk néhol lépésben Belgrádban, majd két óra alatt, kifejezetten jó minőségű autópályán, negyed öt környékén értük el Nis-t. Innen Prokuplje felé lekanyarodva kell menni Koszovó felé. Prokuplje kifejezetten szimpatikus kisváros, még sétálóutcája is van, vasárnap délután a kávézók, kocsmák teraszán ücsörögnek a helyiek, a kisboltok, sőt még néhány szupermarket is nyitva van. Kedvem lett volna megállni, de kicsit már késő volt no name dél-szerbiai kisvárosok feltérképezéséhez.

Fél hétkor értük el a szerb – koszovói határt (ez utóbbi kijelentéssel, mármint, hogy van ilyen, a szerbek többsége nyilván vitatkozna). Közben megmentettünk két teknőst az elütés veszélyétől, napi grínpísz kipipálva. A határhoz közeledve fel-felismerhetőek a háborús nyomok, illetve a feszültség jelei, példaként egy szétlőtt templomot, 

egy harsány, szerb nemzeti színekre festett buszmegállót, 

és a határon a klasszik szögesdrótót  lehet felhozni.

Az út minősége kicsit eklektikus. Néhol egyszerűen megszűnik és valamilyen murvás mocsokká alakul át. Biztosan „felújítják” éppen. Pedig ez az egyik legfontosabb átkelő Koszovóba.

 A határ kicsit vicces. A szerbeknél nincs is határátkelő, gondolom, ezzel elismernék azt, hogy van határ, így egy rendőrségi ellenőrző ponton (két-két konténer az út két oldalán) kell áthaladni nagyjából 30-40 perc várakozás után. Az koszovói oldalon még annyit se foglalkoznak az útlevelekkel, mint a szerbek. Ugyanakkor a klasszikus balkáni / román lehúzás archetípusát jelentő „kerékfertőtlenítő” folyadékon való áthaladás (ami ez esetben „ingyenes”) után oda kell menni egy konténerhez befizetni a „biztosítást”, amiből a legrövidebb időtartam nyilván 15 napos. (Na most Koszovóban amit érdemes megnézni az maximum két nap.) A díjak változatosak, a 15 Eurós motorkerékpártól a 215 Eurós buszig terjed. Személygépkocsinak 32-t kell fizetnie (illetve nekünk csak 30-at, nem tudjuk miért), de legalább kiderült, hogy Montenegróhoz hasonlóan Eurót használnak. Nyilván egyoldalúan vezették be, sajnos szegények nem profitálnak annyit belőle, mint a montenegóiak, mert kicsit nehézkesebb elérni az országot, az idegenforgalmi infrastruktúra pedig fejletlen, pedig olyan kincseket tartogat, hogy csak na. Jó, hát nekik is kell élniük valamiből, bár vannak elképzeléseim az ilyen jellegű bevételek útjáról az ország korrupciós mutatóinak ismeretében. Fél nyolcra végeztünk is a kalanddal. Beléptünk Európa legfiatalabb országába. UPDATE: azóta Dél-Szomália birtokolja ezt a címet. A következő „gyermeket” személy szerint a Kaukázusban várom, hogy világra jöjjön, bár ehhez valószínűleg a moszkvai elvtársaknak is lesz egy-két szava meg T-72-ese…